A TÉRSÉG FÖLDRAJZA
Marcalgergelyi a Kisalföld, a
Marcal-medence és a Bakony alja tájegységek találkozásánál helyezkedik el.
A táj kialakulását a
földtörténeti ókortól követhetjük nyomon. Ebben az időben a Kárpát-medence
területén a Variszkuszi-hegységrendszer kristályos kőzetekből felépülő
vonulatai emelkedtek. Az ókori földmozgások során meggyűrődött, majd
összetöredezett hegységrészek a földtörténeti középkor elejéig összefüggő, de
erősen letarolt tönkfelszínné alakultak.
A triász időszak után a
terület a tenger vize alá került, csak az északabbra fekvő részeken -a mai Kisalföld központi
részein- tartott tovább a szárazföldi jelleg. Ekkor rakódtak le a kristályos
alapzatra a Bakony nagy tömegét alkotó mészkő- és dolomitrétegek. Amíg azonban
a Bakony területe az idők során kiemelkedett, itt süllyedés következett be, így
ezek a kőzetek ma 1000-2000
méter mélyen találhatók a felszín alatt.
A miocén korban - miután több
alkalommal szárazulattá vált és erózió által lepusztult a vidék - a
Pannon-tenger öntötte el a mai
Kisalföld nagy részét. Vizéből márgás, agyagos és homokos
rétegek települtek a mélybe süllyedt hegységfelszínre. A Pannon-tenger az idők
során lassan elsekélyesedő, kiédesülő vizű beltóvá alakult, majd kisebb tavak
sorozatára bomlott szét. Ekkor a terület nagy részén részben vízzel borított
szavannaszerű tájképet képzelhetünk el. Erre a kiszáradó tavakkal tagolt felszínre
az Alpok felől áramló vizek már jelentős hordaléktömeget is szállíthattak,
amiről részben a felsőpannóniai üledékek aprókavicsos rétegei, részben a
homokanyag ásványos összetétele is tanúskodik. Ezeknek a folyamatoknak
eredményeként a Kemeneshát területére kb 20-50 m vastag keresztrétegezett
folyami homok települt. Az üledékek anyaga az emelkedésnek indult alpi
peremvidékekről származik. A homokot tagoló, finoman rétegezett agyaglencsék a
fő áramlásból átmenetileg elzáródott, időszakosan állóvízzel borított
felszínekre utalnak. A terület éghajlata a részben nedves, illetve félsivatagi
jelleg között ingadozott, miközben domborzatát a folyóvízi feltöltés és
pusztítás egyaránt alakította.
A pliocén kori kéregmozgások
során bazaltvulkáni tevékenység kezdődött, melynek során a mai Ság-hegy és Somló
térségén láva rakódott az akkor még nagyrészt pannon homokkal borított
felszínre. Ekkor keletkeztek térségünk jellegzetes vulkáni szigethegyei. Eltérő
felépítésük, magasságuk arra enged következtetni, hogy az egyes kúpok anyagát
különböző időben felszínre hozó vulkáni folyamatok már erősen erodált felszínen
tevékenykedtek, de erre utal még aljzatuk kőzettani különbsége is. Ezzel
egyidejűleg, a Győri-medence fokozódó süllyedésével északi irányba terelődő
Ős-Rába kiterjedt kavicstakarót terített el, melynek keleti határa egészen a
Bakony lábáig húzódott. Ennek az idős kavicstakarónak nyomai ma is fellelhetők
a vulkáni kúpok oldalán, sőt, a Bakony peremi részein is.
Az első felhalmozási
időszakot hosszan tartó eróziós ciklus követte, melynek során a kavicsos
üledékréteg részben lepusztult.
A pleisztocén kor közepén a
Kisalföld középső részének újabb erős süllyedése, valamint a Zala-völgy déli
oldalának enyhe felboltozódása hatására a Rába folyásiránya egyre nyugatibb
irányba tolódott. Újabb kavicstakarója részben ráborul a korábbi maradványaira
(erre utalnak a kavicsrétegek megkettőződései Sárvárnál és Nagysimonyinál),
részben pedig az erózióbázis irányában újat is épített. Ebből a felhalmozódási
szakaszból maradt meg a Sárvártól Marcaltőig terjedő, 25 km hosszú, egységes
felépítésű és felszínű kavicsplató, helyi elnevezéssel a Cser. A benne
előforduló, fagyási folyamatok által kialakított formák tanúsága szerint kora
idősebb a legfelső pleisztocénnál.
Az - idők során szakaszosan
fellépő - vulkáni aktivitás során újabb, kisebb feltörések történtek, ahol a
vulkáni kőzet (leginkább bazalttufa) már a kavicsplató felszínére szóródott.
(Sitke, Gérce)
A pleisztocén kortól némi
emelkedés következtében fokozódott a szintkülönbség a Kisalföld középső része,
és a Kemeneshát területe között, ezért a folyóvizek korábbi jórészt feltöltő
tevékenységét egyre inkább az erózió váltotta fel. Területünkön az akkor még
öszefüggő Ős-Zala-Marcal mélyítette völgyét a kavicstakaró délkeleti peremén. Csak
az ellenállóbb bazalttal és az erősebben cementált folyóvízi kaviccsal fedett
részek álltak ellen a vizek lepusztító erejének.
A Zala folyó ebben az időben ugyanis északkelet felé ívelve a mostani Marcal
irányában folyt tovább, azonban a középső pleisztocén idején a Kis-Balaton
irányából a jelenlegi Alsó-Zala-völgy patakjának forrásvidéke hátravágódó
erózióval elérte az ősfolyó medrét, így azt dél felé irányította. A
Marcal-völgy vízutánpótlása a felső szakaszról így megszűnt, a vízgyűjtőjének
jelentős hányadát elvesztő Marcal azóta főként a bakonyi mellékpatakok
vízhozamára támaszkodik.
A Győri-medence további süllyedésével a Marcal-medence felszínét egyre
mélyebbre vájták ki a Bakonyból lefutó patakok. A táj jelenlegi képét az utolsó
két eljegesedés és köztes időszakai során nyerte el. A folyóvízi tevékenység,
völgybevágódás, és medencetalp-mélyítés a tájat formáló jégkorszak-közti
átmeneti időszakok, és főként a jelenkor folyamán ment végbe.
|