Marcalgergelyi Község Önkormányzata "ajándékba kapott" egy épületet, mely Illés Ferenc szülői háza volt. Az önkormányzat a házat tájházként tartja fent, a községbe látogatók, vagy az itt élők az önkormányzatnál jelezve, megtekinthetik.




A következő beszámolót Illés Ferenc küldte önkormányzatunknak, mely a tájház történetét mutatja be.

Feljegyzés Szülőházam ünnepélyes Tájházzá alapításáról, felszenteléséről

Az ember természetes gondolkodásának fontos ismérve, ha eléri azt a kort, amely a felmenők életkorához közelit, akkor belsőigénnyé nemesül a még nyitott feladatainak a rendezése. Ezen feladataim közé tartozott Marcalgergelyi szülőházam sorsa, „jövője”. Pár éve, foglalkoztatott az 1929-ben épület ház megmaradásának a gondolata. A szülőház léte nekem nem csak az épület, hanem szülőfalum történetének, annak a népességnek megjelenítője, akik az „ÉN” utcámban, az Új utcában jutottak először ingatlan tulajdonhoz. Anyai ági felmenőim addig szabadabb mozgású zsellérek (aratók) voltak, tehetséges emberek a kézművességben, a mezőgazdasági munkában, de nem volt „terük” képességeik kamatoztatására. A saját telken, a saját otthonban az önálló paraszti társadalom tekintélyes rétegévé emelkedtek. Több család eljutott az árendás földek, a megtakarításból vásárolt földek művelésével a kisbirtokosok csoportjába. Mindenhez hihetetlen szorgalommal, hajnaltól estig tartó erőfeszítéssel, a családok minden tagjának tisztességes munkájával jutottak el.

A ma élők büszkék lehetünk felmenőinkre, dolgos életük ma is követhető példa lehet mindnyájunknak. Szülőfalum minden lakójának, de különösen azoknak szerettem volna szülőházamban emléket állítani, akik saját maguk erejéből teremtették meg  a mindennapi életükhöz szükséges szabadságot.

A röviden vázolt történelmi visszatekintés késztetett arra, hogy a szülőházamat szülőfalumnak ajándékozzam. Örültem annak, hogy a Marcalgergelyi Önkormányzatának Képviselőtestülete, Polgármester Asszony előterjesztésével az ajándékozást TÁJHÁZ alapítás céljára elfogadta és annak hosszú távú megtartását, fejlesztését vállalta.

A 2014. szeptember 27-én megtartott TÁJHÁZ avató-átadó és felszentelési ünnepség számomra különleges élmény volt. Nem gondoltam, hogy szülőfalum lakói ilyen nagyszámban elfogadják az Önkormányzat meghívását és ilyen mértékben érdeklődnek a TÁJHÁZ és belső tartalma iránt. Kiterjedt családom tagjai is meglepődtek mindazon, aminek részesei voltak. A műsor tartalma az eseményhez méltó volt. Polgármester Asszony, Dr Hudi József ünnepi beszédei emelkedetté tették a rendezvényt, hangsúlyosan kifejezték az örökség-felelősség gondolat hosszú távú megtartását, az emlékezés közösségmegtartó erejét.

A lelkipásztorok Tájházat felszentelő, áldást osztó beszédei a jelenlévők nevében kérték

Isten segítségét az értékteremtő tervek megvalósításához és megtartásához.

Váratlan meglepetés volt számomra szülőfalum Önkormányzati Képviselőtestületének

Marcalgergelyi díszpolgára kitüntetés odaítélése. Erre nem számítottam. Köszönöm.

A Tájház belső berendezése a helyiségek funkciójának megfelelően nagyon szépen sikerült, amihez az egész családunk nevében őszinte szívből gratulálok.

Köszönöm Szülőfalum lakosságának a megjelenést, mindenki támogatását.

 

Zirc, 2014. október                             Tisztelettel:  Illés Ferenc

                                                                        Gergelyi szülötte, Zircről
                                                                              ny. múzeumigazgató

A TÁJHÁZ:

1929-ben épült az akkori Új utca többi házaival egy időben. Két-három rokon család összeállt és kalákában építettek egy időben 2-3 házat.
A lakóházak utcai homlokzata szergényi köböl épült és u. abból az épület lábazta is.

Az ajtó és ablak nyílásokat boltívesen téglából építették. A ház falait agyagból építették, az agyagot szalmával - kevés víz hozzáadásával - megkeverték és ezt az anyagot az előre felépített kalodák közé rakták és addig döngölték, amíg nem volt elég szilárd. Amikor az egyik háznál ez a munka a falakon körbe elkészült, folytatták a másik rokon háznál ugyan azt, és így tovább.

A kész és megszáradt falakat a tetőszerkezet elkészülte után az asszonyok törekkel összekevert agyagsárral vakolták- sározták be, majd amikor megszáradtak a falak, akkor többször lemeszelték. Természetesen a belső terekben is ugyanígy történt minden.
( A tetőszerkezetet szakemberek készítették.)
A ház falainak karbantartása kizárólag az asszonyok dolga volt. Ha valahol a sárvakolat leesett, akkor az említett anyaggal besározták, a földből készült falat nem érhette eső.

Húsvétra, búcsúra a ház utcai és udvari homlokzatát lemeszelték, hogy a sok járókelő láthassa a családok gondosságát.
Az 1970-es évektől családunk a nyakat rendszeresen Gergelyiben töltötte, ahonnan autóval  is közelebb volt elmenni a mesteri fürdőbe.
Délelőtt  a frissen telepített szőlőt, a konyhakertet, a hátsókertet műveltük és délután mentünk mesteribe.

A ház beső falain a vakolatot kicseréltük, az utcai szobát leparkettáztuk, a konyha járófelületét mozaiklappal raktuk le. Amikor lehetett bevezettük a házba a vezetéses vizet, mosogatót, fürdőszobát, angol WC-t alakítottunk ki. ( Kiépítettük a szennyvíz elvezetést is.)

Közben eltelt 8-10 év és 1984-ben a 10 éves fiammal a ház vakolatát körbe levertük és az új korszerű vakolat alá nádszövetet szegeltünk fel, hogy tartósabb legyen. Ezt követően a zirci kiváló kőműves ismerőseim háromrétegű vakolatot vittek fel a tömésfalra. ( Sok év garanciát adtak)

Ezzel egyidőben a sötét folyosót kibontottuk és helyére az épülethez jól illeszkedő üveges előteret építettünk.

Így vált családunk számára kicsit komfortosabbá az öreg épület, ahol  5 tagú családunkkal sok szép napot töltöttünk el.

A KEMENCE TÖRTÉNETE:

Szülőházam Marcalgergelyiben, Szülőfalumban 2014. szeptember 27-től – az ünnepélyes átadás, felszentelés napja után – Tájházként „él” tovább.

Külön örülök annak, hogy az Evangélikus templomunkkal azonos oldalon jelenik meg a Tájház, mint a község egyik turisztikai látnivalója.

A Szülőházamról eddig röviden leírtam építéstörténetét, átfogó felújítását, korszerűsítését.

Feltétlen meg kell említenem – még utólag is -, hogy minden hasonló otthonban szükséges volt a kemence építése. A kemencét minden házban a konyha jobb sarkába építették, úgy, hogy a füst közvetlenül a nagyméretű kéménybe juthasson. A kéményen két lemez ajtó volt, amelyen a kéményseprő be tudott bújni a kéménybe és speciális szerszámaival kaparta le a kémény faláról a vastagon rárakodott kormot.

A kemencének a bal sarkához egy kicsi méretű „katlant” is építettek”, amelynek fontos szerepe volt az állatok fenntartásában. Egy üst fért be a katlan nyílásába, amelyben az állatoknak meg tudták főzni a krumplit, a répát, az el nem tartható gyümölcsféléket, stb.

A konyhából nyílott az éléskamra – spejz-, a legtöbb lakóházban itt volt a padlásfeljáró is.

A XX. század első felében az önellátó paraszti társadalomnak az élet minden területén magának kellett megteremteni az elfogadható életminőséghez a feltételeket.

A mindennapi kenyeret a fentebb említett kemencében sütötték. A kenyérsütés alapját a malomban megőrölt búzából, rozsból kapott liszt adta.

A háziasszony a kenyérsütés előtti napon a kenyérdagasztó teknőbe beleszitálta a lisztet, döntőrészben búzalisztet, amelyhez bizonyos mennyiségű rozslisztet is kevert, hogy a kenyér rostosabb legyen. (Ennek táplálkozás egészségügyi jelentősége volt.)

A dagasztó teknőben előkészített liszt mellé csinálták meg a kovászt, ami reggelre alkalmassá vált arra, hogy a búza és a rozslisztbe beledagasztva a szakajtó zsomborokba helyezett kenyértészta „megkeljen”. A megkelt kenyértészta a felfűtött kemencébe került a sütőlapát segítségével.  Egy-egy alkalommal öt kenyeret sütöttek, amelyek súlya egyenként kb. 3 kg volt. Ezt a nagyon nehéz asszonyi munkát három heteként meg kellet ismételni.

( Édesanyámat láttam gyermekként kenyértésztát dagasztani, folyt az arcáról veríték. )

A kemencét megszáradt faágakból, szalmából, kukoricaszárból készített csutakokkal fűtötték.

A kemence fűtésére szolgáló még égő anyagot a „kuruglával” terítették a belső alapterületre, hogy mindenhol azonos legyen a hőmérséklet.

A „kurugla” egy vasból készült félkörű vaslemez, amelynek a nyele is vas, amelyhez csatlakozik a fanyél. Ezzel az eszközzel húzták ki a kemencéből a hamut ( a perszókot ), és ellenőrizték a kemence hőmérsékletét. Ha a szóban forgó eszközzel a felfűtött kemence sütőterületét megkarcolták és szikrázott, akkor megfelelőnek tartották a hőmérsékletet a megkelt kenyértészta bevetésére.

A kemence ajtajába helyezték a sütőlapátot, a szakajtó zsomborból a megkelt kenyértésztát arra kiöntötték, a tetejét langyos vízzel körbesimogatták és betolták a sütőfelület belsejébe.

Ez így történt a további négy kenyér tésztájával és a végén a gyermekek számára készült vakarccsal is. A vakarcs anyagát a dagasztó teknőből összegyűjtött kenyértészta adta, amelyet kicsi kenyéralakká formáltak.  A vakarcs sült meg legelőször.

Az egész kenyerek sülését a háziasszony folyamatosan ellenőrizte és ő döntötte el, hogy mikor lehet azokat a kemencéből kiszedni.

A megsült kenyereket a spejzben elhelyezett fából készült kenyértartóra helyezték, ahonnan a szükség szerint fogyasztották. Az 5 kenyér egy öttagú családnak három hétig volt elég. Az utolsó kenyérre vizes ruhát tettek, hogy ne legyen kemény, fogyasztható állagú maradjon.

A kemencéket a családok az 1950/60-as évek fordulóján bontották le, amikor az ÁFÉSZ élelmiszer boltjaiban kenyeret is árultak.  A boltban árult kenyeret az első időben bizalmatlanul fogadták az asszonyok. A minőség javulásával elfogadták, így mindig friss kenyeret fogyaszthattak. A háziasszonyok megmenekülhettek az egyik legnehezebb feladattól, három hetenként szükséges nagyon nehéz kenyérdagasztástól.

(A kemencét, a kenyérsütés folyamatát még nem tudtam lefényképezni, mert nem volt akkor még fényképezőgépem.)

 

A KONYHAKERT:

Az önellátó paraszti társadalomban a háziasszonyok ugyan a kenyérdagasztástól, kenyérsütéstől felszabadultak, de bőségesen maradt feladatuk a lakóház telkén kialakított konyhakertben, az apróállatok, a disznók gondozásával.

Minden lakóház telkének az utcára néző, a szomszédház melletti részen konyhakertet alakítottak ki, amelyet „gyepűvel” bekerítették, hogy a barom fiaktól védelmezzék a veteményeket. A konyhakert kb. 200 m2 lehetett. Sokféle vetemény elfért benne.

Emlékeimből próbálom megidézni azt a valóságot, amelyet Édesanyám és anyai Nagyanyám a konyhakertben megtermeltek. Termeltek zöldséget, sárgarépát, céklarépát, borsót, zöldbabot, kifejtőbabot, sóskát, spenótot, salátát, kalarábét, káposztát, kelkáposztát, vöröskáposztát, paradicsomot, paprikát, korai, későbbi uborkát, zellert, retket, vöröshagymát, fokhagymát, vöröshagyma magot is vetettek, hogy a következő évre legyen dughagyma. A fokhagymát az előző évben termelt fokhagyma gumó szétszedésével a gerezdeket dugványozták.

Egyedi gyümölcsök a konyhakertben a földieper, a ribizli, az egres, a málna.  A kert bizonyos látható pontjaiban virágokat is ültettek: őszirózsát, gyöngyvirágot, rózsabokrot, árvácskát.

A lakóház bejáratával szemben a konyhakert kerítésén kívül egy nagyon szép pünkösdirózsa díszítette az udvart. Az elszáradt részek eltávolításával minden évben újra kihajtott megújult.  

A konyhakert két utcai sarkában fehér és lila orgonabokrokat ültettek. (Szelence bokor?!)

A lakóház előtti kiskertben kizárólag virágokat ültettek. Amikor minden virág nyílott a kiskert csodálatos volt. Az utcán járó-kelő emberek megálltak és megcsodálták. Anyai Nagyanyám volt a kiskert szakértő gondozója.

Visszatérve a konyhakert világába érdemes elmondani, hogy mit, mikor és hogyan ültették el a kiválasztott helyekre.

Az ősszel felásott kerti földet tavasszal, amikor már a nap melegétől „pirult” a föld, vasgereblyével a hantokat összetörték és simára elgereblyézték az ágyások helyét.

Ezután következett a veteményezés.

A zöldségmagokat háromsoros ágyásokba vetették a háziasszonyok, éspedig úgy, hogy három ujjuk közé szorítottak bizonyos mennyiséget a zöldségmagból és azt az előre elkészített 8-10 cm mély sorba morzsolva belepotyogatták. Tapasztalatból tudták, hogy mennyi magot kell vetni, ahhoz, hogy ne legyen nagyon sűrű bármelyik növény. Amikor a vetéssel végeztek akkor a magvakat betakarták és a végén a gereblyével a földet tömörítették.

Így vetették el a zöldséget, a sárgarépát, a hagymamagot, a sóskamagot, a spenótmagot. Úgy emlékszem, ha a földet száraznak látták, akkor az ágyásokat megöntözték. Ezt követően várták a növények kikelését. Ha kikelés után bármelyik növényt sűrűnek látták, azokat szakszerűen ritkították.

A nyár elejére már annyira fejlődtek a zöldségfélék az erősebb egyedeket a háziasszonyok kihúzhatták és az ebédkészítéshez felhasználhatták. A gyerekek az uzsonnai zsíros kenyérhez kaphattak retket, vagy a kenyérre szelt friss vöröshagyma zöld szárát.

A háztartáshoz szükséges minden növényből annyit vetettek, hogy a nyári, őszi felhasználás után maradjon még a téli időszakra eltehető mennyiség.

A zöldséget, sárgarépát faládában rakott szárított homokban tárolták. A spejznek egyik sarkában helyezték el. A fehér és vöröskáposztát vékony csíkokra leszelték és speciális eljárás után kisebb - nagyobb dunsztos üvegekben tárolva, a spejz polcán helyezték el.

Az uborkából nyáron uborkasalátát készítettek, amelyet különböző ételekhez fogyasztottak.

Nagyon kedvelt volt a családokban a kovászos uborka is, ami nagyobb uborkákból készült.

Az uborkákat néhány helyen hosszirányban bevágták így kerültek egy közepes nagyságú dunsztos üvegbe, majd felöntötték vízzel és kenyérbelet tettek az üvegbe és napos helyre tették. Egy két nap alatt mérsékelten savanyú finom ízű uborkát fogyaszthatott a család.

A kisebb uborkákból nagyobb és közepes dunsztos üvegekben tettek el téli fogyasztásra.

A házi asszonyok jól ismerték a különböző kerti termékek dunsztolással történő tartósítását.

Minden fajtából került a spejz polcaira. (zöldbab, borsó, sóska, spenót………….)

Fontos megemlítenem, hogy a házigazda a telek különböző pontjaira gyümölcsfákat ültetett.

A telek előtti járdaszegélybe szinte minden ház tulajdonosa diófákat ültetett. Jól kezelhető vékonyhéjú diót termő fákat. Szülőházam előtt is három diófa volt. Sok dió termett. A napon megszárították és a padláson tárolták.

A telek belső részén ültettek cseresznye, meggy, szilva, körte, alma birsalmafákat.

A felsorolt gyümölcsök mindegyikéből készült „befőtt”, ami szintén a spejzben kapott helyet.

A mikor befejeződtek a befőzések, a háziasszony elégedetten nézett a spejz polcaira.

ASZALT GYÜMÖLCSÖK, ÉS BAROMFIAK

Még a gyümölcsökről feltétlenül el kell mondani, hogy a házi asszonyok nem csak befőtteket, hanem aszaltak is belőlük. Az almát, a körtét, a birsalmát vékonyszeletekre elvágják, a szilvát kimagozzák, és a barom fiaktól védett, napos helyen egy ponyvára egyenletesen elosztva kiterítik. A nap melegétől megaszalódtak a gyümölcsök.

A Húsvét előtti böjti napokon sokszor főztek gyümölcslevest, amihez húsnélküli ételt tálaltak.

A 40 napos böjti időszakhoz a vasárnapokat nem kellett beszámítani és ezeken a napokon húst is lehetett fogyasztani.

Említést tettem az egres, a ribizli termesztéséről is. Ezeket a gyümölcsöket is dunsztba tették el télre és bizonyos húsételek mellé egresmártást, vagy ribizli mártást is tálaltak. Finom kísérő ételnek minősültek.

Az önellátó paraszti társadalom nem csak a növényi táplálék megteremtéséhez alakította ki a feltételeket, hanem a baromfi és a disznótartáshoz is épített szálláshelyeket.

Szinte minden család tartott tyúkokat, kacsákat, libákat és tavasztól két fázisban neveltek csirkéket. A legkorábban kelt csirkékből válogatták ki „jérce” korban a jövő évi tojókat.

Az apróállatok mellett tartottak disznókat is, anyakocát és hizlalni való süldőket.

Építettek liba, kacsa és csirke „ólakat”, a disznóknak pedig „hidasokat” csináltak. Ezeket a szálláshelyeket olyan biztonságosan kellett megépíteni, hogy az éjszakai ragadozók ne hogy bejussanak az állatokhoz. (A menyét, a nyest, a patkány nagy kárt tud tenni a barom fiakban.)

Bár ha a házőrző kutya éber, akkor a ragadozóknak nincs esélyük a kártételre.  A mi Bodri kutyánk annyira ügyes volt, hogy a baromfi ólak között szaglászó ragadozót „lesunyva” meg közelítette és alkalmas pillanatban rácsapott, megfojtotta és odavitte a lakás bejárati ajtójához. Megmutatta a háziaknak a figyelmességét.

A galériában található fotókon látható, hogy a tyúkok a hidasok körül kaparásznak, az öröké figyelő duplataréjú kakas „felügyeletével”. Talán lehet 20 db, amelyek a hidas tetején kialakított szálláshelyen teleltek át. Télen ritkán akad egy-egy tojás a fészekben. A tojótyúkok márciustól kezdenek tojni, amikor már külső hőmérséklet napközben eléri a 15-20 fokot. A tyúkok fele két éves, fele pedig egy éves, a tavalyi jércékből fejlődtek tyúkokká.

A tyúkok utódlása is látható a mellékelt egyik fotón, ahol egy faládában egy-két napos kiscsirkék láthatók a kotlóssal. Nagyanyám nagyon örült annak, ha a tyúkok közül nagyon korán megkotlott egy-két egyed, mert akkor a tavasz kezdetére kikeltek az első „csirkecsapatok.”

A faládában látható csirkéket két kotlós anya keltette ki, de az egyik kotlóstól elvették a csirkéket, hogy a nagy létszámú apróságok egy hangra figyeljenek, így jobban összetarthatók. Két kotlóssal a szabadon engedett kiscsirkék nem tudták volna, hogy melyik hangra kell figyelniük. Össze-vissza futkostak volna.

Az egy-két napos kiscsirkéket a kora tavaszi napokon csak napos időben teszik az udvarra. Az éjszakai helyük, vagy az istálló sarkában kialakított hely, vagy konyhában a „sporhelt” alatt lévő faládának helyére tették a még védtelen kiscsirkéket. Ez csak a végső megoldás lehetett.

Nagyon nagy gondoskodást igényeltek a kis állatok, amíg a tollazatuk ki nem nőt.

A kiscsibék keltetéséhez nagy tapasztalat és tudás kell. Nagyanyám s Édesanyám mint sok egyéb mást ez a feladatot is sikeresen gyakorolták. ( Mondhatom minden háziasszonyra. )

Már korábban is említettem, hogy a háziasszonyok örültek annak, ha a télvégén akadt néhány kotlóstyúk az átteleltek között.

Mind a két kotlósnak készítettek egy-egy kosárban költőfészket és a fészket lezáró fordított levegőt biztosító kosarat.  Egy-két napig a kotlós alá csak egy-két tojást tettek, kipróbálva, hogy nyugodtan ül-e a tojásokon. Amikor meggyőződtek a háziasszonyok arról, hogy a kotlós alkalmas nagyobb mennyiségű tojás kiköltésére is akkor, ha elég nagytestűnek látták a tyúkokat, akkor mindegyik alá 21 db tojást válogattak össze és a kotlóst a fészek szélétől tapintattal engedték a tojásokra ráülni. Nagyon nyugalmas helyen kellet elhelyezni a fészkeket, hogy költésfolyamatát semmi ne zavarhassa. A kotlósok naponta maguk megforgatták a tojásokat, hogy mindegyiket megfelelő hő érje. 40 napig tart a kotlós tyúk láza, ami az első 20-21 napig a legforróbb láz.

A kotlósokat naponta kétszer le kell szállítani a fészekről, hogy székletük legyen és tudjanak enni illetve vizet inni.

 A kiscsirkék 21 nap alatt kelnek ki.  A folyamatosan ki kelt csirkéket a háziasszony egy zsomborba gyűjti és a lakásban meleg helyen tartja. Amikor minden tojásból a csirkék kikeltek, akkor az összes csirkét csak egy kotlóssal egy faládába teszik. A csirkék etetése a háziasszony dolga, aki első napokban keményre főt tojásokat vág össze apróra és ezt teszi csibéket tartalmazó ládába és az anyjukat utánozva azok is csipegetnek. Ezután következik a kukoricadara, mint táplálék.  Ahogy növekednek tollasodnak, mehetnek az anyjukkal a baromfiudvarba.

Amikor már látható a taréjukról a nemük, akkor a háziasszony számba veszi a kakasokat és a jércéket és azok közül válogatja ki a következő évi tojókat és egy, vagy kettő kakast.

A többi csibe levágásra kerül, ami a családok napi étkezését teszi változatossá.

A KACSÁK TÖRTÉNETE

A baromfiudvarból nem hiányozhatnak a kacsák és a libák sem. Általában az a szokás, hogy a háziasszony az ősz végén a tömésre szánt kacsák közül kiválaszt két szép testű tojót és egy hímkacsát. Ezek hármasban élik át a telet, élik az ivarérett kacsát mindennapi életét. Nagyon sok takarmányt és vizet fogyasztanak a téli időben. A hímkacsa folyamatosan párosodik a két tojóval, amiből a háziasszony arra következtethet, hogy a tojókacsák fias tojásokat tojnak. A hazánkban elterjedt tojókacsák, amikor a tojó időszak befejeződött nem kotlanak meg, így a háziasszony által összegyűjtött tojásokat kotlóstyúkkal költeti ki. A kevésbé elterjedt némakacsák tojója megkotlik és kikölti a saját kicsinyeit és velük van egész nagykorúságukig.                    A kotlóstyúkok elfogadják a kacsatojásokat is, a tyúktojásokhoz hasonló gondossággal ülnek a tojásokon négy hétig. A kiskacsák négy hét alatt kelnek ki. A háziasszony közelítő pontossággal tudta, hogy a kotlóstyúk alá tett tojásokból hány kiskacsa kikelése várható.

Egy hetes költési idő utána a háziasszony ellenőrzi a kacsatojásokat, hogy melyik fias, ez ugyan úgy történik, ahogy azt a kiscsirkéknél már leírtam.

Általában a kotlóstyúk 14-15 kacsatojást tud „megülni”, mivel a tyúktojásnál nagyobbak. A kikelő kiskacsákat a kotlóstyúk éppen olyan módon félti, babusgatja őket, mintha csirkék lennének. A folyamatosan kikelő kacsákat a háziasszony zsomborba gyűjti össze, és amikor mind kikelt, akkor – mint a csirkéket – a kotlóssal együtt egy faládába rakja és így élnek addig, amíg megerősödnek annyira, hogy a szabadba is kiengedhetők. Az első napokban a csirkékhez hasonlóan keményre főzött apróra vágott tyúktojást kapnak enni. Aztán következik a keveréketetése. Nagyon apróra vágott gyenge csalán levelekhez főtt krumplit és apróra darált kukoricadarát kevernek. Ez a keverék. Más zöldségfélével is készülhet. A kacsák sok vizet fogyasztanak ezért már a faládába is elhelyezik a kör alakú itatót, amelyen körbe lyukak vannak, amelyeken a kacsák bedugják a fejüket és így jutnak az ivóvízhez. Egy-két hét alatt megerősödnek annyira, hogy a kotlóstyúk vezetésével szabadon mozoghatnak a baromfiudvarban.

A kacsák nagyon szeretnek a vízben „viribülni” úszkálni, fürödni. A legtöbb családnál láttam,

(nálunk is volt) egy kb. egy méter átmérőjű gödör lebetonozva, amelybe vizet hordtak a háziak, hogy a kacsák naponta fürödhessenek. A kis tavacska lejtős oldalán volt egy lyuk, amelyet rongyba tekert fadugóval bedugtak, hogy időnként kiengedhessék a már piszkos vizet. Ezt követően a medencét kimosták és tisztavizet öntöttek bele.

A kacsák augusztus hónap végére telesen kifejlődnek. Sok helyen a fejlett kacsákat megszokták „melleszteni”, ami azt jelenti, hogy a hasuk alatt lévő érett tollazatukat szakszerűen kitépik és az úgynevezett tollfosztás után a csutka nélküli tollat fejpárnák készítésére felhasználják.

Nálunk a mellesztés a kacsáknál nem szokás.

A kacsák augusztus végére teljesen kifejlődtek, tollazatuk érett volt, testsúlyuk megfelelt az egy éves kacsák súlyának. Ebben az időszakban a házigazda készített egy „tömőketrecet” és abban helyezte el háziasszony a „tömni” kiválasztott első kacsát, majd egy hét múlva a másodikat és még egy hét múlva a harmadikat. A kacsákat 2-3 hétig szokták kukoricával tömni, hizlalni. Ez alatt az idő alatt a kacsák testén zsírpárna keletkezett és egyéb testrészein is megjelentek a finom zsírrétegek. ( A tömés: a háziasszony a kukoricát vízben megáztatta és a tömésre kiválasztott kacsát egy fedett helyen – istálló, pajta – egy összehajtogatott pokrócra ülve, a kacsát a lábai alá helyezte, hogy ne tudjon mozogni és ezt követően a kacsa száját kezeivel kinyitva, balkezével a kacsacsőrét nyitva tartva, a jobb kezével egy marék vizes kukoricát a kacsa bögyébe tömte. Persze ehhez a kacsa nyelési szándéka is szükséges volt. ) A világ különböző pontjain a kacsák tömését állatkínzásnak minősítik, a magyar önálló paraszti társadalomban viszont természetesnek tartották. A tömőketrec azért kellett, hogy a kacsák feleslegesen ne mozogjanak, mert mozgás energiát igényel, és úgy lassabban érik el az elvárt testsúlyukat. 2-3 hét után az első kacsát levágják, és ízletes ételeket készítenek belőle.

A libák

A libák jelentős csoportja a baromfiudvarnak. A szaporításuk hasonló a kacsákéhoz. Az előző év libacsapatából kiválaszt a háziasszony egy-két tojó ludat és egy jól fejlett gúnarat. (hímlibát).

Együtt átélik a telet, a tavasz kezdetét és a kacsákhoz hasonlóan párosodnak, hogy utódaik születhessenek. (A gúnarat a rokonok egymás közt kicserélik, mert a gúnár az idegen ludakkal inkább párosodik.)

A szaporításhoz kiválasztott ludak szálláshelyének a bejárattól jobbra és balra lévő sarkában egy-egy tojófészket alakít ki a háziasszony, ahová a tojólúd a nap bármelyik szakaszában lerakhatja a tojásait.  A gúnár ilyen esetekben a szálláshely ajtajánál őrködik.

Amikor a tojóidőszak lejár, akkor a tojóludak megkotlanak (a kacsákkal ellentétben) és ki költik a tojásokból az utódaikat.

Egy-egy kotlós lúd 15 lúdtojást tud „megülni”, hogy minden egyedet megfelelő hőmérséklet alatt tarthasson. Olyan helyen alakítják ki a költőhelyet, hogy a kotlóslúd szükség szerint szabadon kimehessen a szabadba, hogy elvégezze a szükségleteit (széklet, evés, vízívás).

A lúdtojásokat is átvizsgálja a háziasszony, hogy melyik „fias”. Ahogy ezt tette a kotlóstyúknál. A kotlóslúd mielőtt elhagyná fészkét a tojásokat gondosan betakarja fészkének felsőrétegével, a saját tollazatával. A kotlóslúd pontosan tudja, mikor kell visszamenni a költőfészekhez, hogy a tojások le ne hűljenek és tovább ugyan olyan hőfokon tartsa azokat, mint amikor elhagyta a fészket.

A kislibák négy hét alatt kelnek ki. A háziasszony a kislibákat –ahogy kikelnek – összegyűjti a zsomborba és meleg helyen tartja, amíg mindegyik kisliba ki nem kel. Amikor a kelési folyamat befejeződött, akkor a kislibák visszakerülnek anyalúdhoz, hogy annak szárnyai alatt melegedjenek. A háziasszony az ólból kiveszi a költőfészket, hogy a libáknak nagyobb legyen az a helyük. Ezután következik az etetés. A kislibák olyan keveréket kapnak, amelyben a még

langyos főtt krumplit vágnak apróra és összekeverik kukorica lisztel, néhány keményre főzött és apróra vágott tyúktojást is belecsempésznek a keverékbe, hogy még táplálóbb legyen

Az anyalúd is belekóstol a keverékbe, de neki egy külön cseréptálba ad a háziasszony gabona félék keverékét. Az ivóvizet egy kis alacsony falu cementvályúba kapják a kislibák, hogy könnyen tudjanak vizet inni. Az ólba a ki és beközlekedést egy enyhe lejtésű deszka biztosítja, amelyen a kislibák számára jól használható kapaszkodók vannak.

(Megjegyzendő, hogy ha nagyobb hideg napok várhatók, akkor a kislibák is melegebb helyet kapnak, hasonlóan a kiscsirkékhez és a kiskacsákhoz. Ez komoly gondot okoz a háziaknak.)

Megfelelő tavaszi hőmérsékleten a kislibák az anyalúd irányításával kimehetnek a baromfi

udvarra, ismerkedhetnek a csirkékkel, tyúkokkal, kacsákkal a környezetükkel. Ha jó az idő, akkor az udvaron eteti meg a háziasszony az új jövevényeket.

Amikor a libáknak a szárnytollai kezdenek kibújni, akkor már ki lehet hajtani őket közeli legelőre, mert nagyon szeretnek friss füvet csipegetni. Ezt a lehetőséget nálunk a Vati út partjai biztosították. Amikor a libák begye láthatón megtelt, akkor a libapásztor szépen hazakísérte a csapatot. Amíg Gergelyi diák voltam, minden délután én voltam a libapásztor. Minden család hasonlóképpen nevelte a libákat. Aratás után a tarlókon együtt volt sok libapásztor a csapatával.  Az önellátó paraszti társadalomnak a libatartás egyik leggazdaságosabb ágazat volt.

Június végére a libák teljesen kifejlődtek, tollazatuk már érett volt, akkor július első hetében megmellesztették őket (a hasuk és szárnyak alatti tollat a háziasszony-segítséggel kitépték).

Ez volt a mellesztés. Télen a tollfosztók a tollat a csutkájától megszabadították és a csutka nélküli tollat párnák, dunyhák készítésére használták föl. A libák nagyobb hányadát nem saját használatra tartották, hanem október elején elkezdték tömni azokat és hízott libaként értékesítették. A család a hízott libák értékesítéséből szép jövedelemhez jutott.

Folytatom…………. 

Az íráshoz tartozó képeket a tájházról készült képekkel együtt ide kattintva érheti el: TÁJHÁZ KÉPEK